Az elkövetkezendő egy órában, azt találgattam, tervezgettem, hogy szökhetnék ki, mivel óra nem volt a teremben, nem tudtam megállapítani mennyi idő telt el, úgyhogy örökösen féltem, hogy az egy órából már csak egy pár perc maradt, és ha megpróbálnék kimászni az ablakon, Mrs. Cohan rám találna. Egész óra alatt csak ültem, s a teszt felé sem néztem, ami hiba volt. Vért izzadtam azért, hogy kikerülhessek, ebből a koszos, nyomasztó teremből. Felálltam hogy igyak kicsit, a terem jobb sarkában álló csapból, mikor Mrs. Cohan rám nyitott. Éppen a csaphoz igyekeztem.

- Ó, látom már megcsináltad a tesztet, remek, van tizenöt perced, hogy pihenj. Nem is zavarlak. – ezzel kiment, viszont az ajtót nyitva hagyta. Ittam egy-két kortyot, és visszaroskadtam a helyemre, már majdnem átadtam magam a sírásnak, mikor egy fej kíváncsiskodott be az ajtón.

- Mr. Rams! – kiáltottam fel meglepetten.

- Csitt! – szólt rám, majd gyorsan besurrant, de a szája mosolyra húzódott. Igen csak meglepett, a látogatásával. Odajött, és leült mellém.

- Szoríts nekem is egy kis helyet. Hadd nézzem, mit csináltál eddig? – megfogta a tesztet, majd az arca elfelhősödött, forgatta még egy darabig a kezében, majd egy kacér mosoly kíséretében lerakta a padra. – Lám, lám, mi baj van? Nem tetszik az iskola?

- Hmm, nem tudom.

- Tessék? Miért nem tudod? Nem szimpatikus? Na, gyere, segítek megcsinálni az első lapot, igaz hogy – itt rápillantott az órájára – már 5 perce órám lenne, de a gyerekek nem bánják, hogy eljöttem, sőt örülnek is neki, ha kések 15 percet. – igazat beszélt, segített megcsinálni az első feladat lapot, s mielőtt Mrs. Cohan újra bejött volna, gyorsan kisurrant.

- Ó! – mondta a titkárnő egy pillantást vetve a lapomra, ami az irodalom ékes kincseitől roskadozott. – Eddig úgy vélem remekül haladsz. – majd egy pillanatra úgy tűnt, mintha jeges arcán egy mosoly suhant volna át. Mire felocsúdtam, a titkárnő már kiment, s az ajtó már csukva volt. Elgondolkoztam, méghozzá azon, hogy itt az idő, elszökhetek, méghozzá most. De itt az a rajztanár, nagyon érdekes személyiségnek tűnik, s anyám úgy is visszahozna. Haj, olvasóm, milyen rosszul tettem, hogy ebbe a gondolatba ástam magam, s a második órában kitöltöttem, a maradék két tesztlapot, milyen, de milyen rosszul döntöttem. De ezt akkor még nem tudtam, nem is tudhattam mi vár rám, eddig sem boldog életemben. Miután kész lettem a tesztlappal, úgy véltem maradt még pár perc, pont, ahogyan Mrs. Cohan jósolta. Gyorsan átfutottam a szememmel, és kijavítottam egy-két, vélt helyesírási hibát. A csöngetésre össze rezzentem, noha jól tudtam, hogy mindjárt vége, még is megborzongtam, talán arra a tudatra, hogy mivel a tesztet hibátlanul (reméltem hogy hibátlanul) kitöltöttem, fel fognak venni, s iskolába kell majd járnom. Mrs. Pain lépett be az ajtón, s elvette tőlem a tesztlapokat, majd egy pillantást vetett rá, s széttépte. Én csak ámuldoztam. Mrs. Pain, mérgesen nézett rám.

- A teszt első lapját, nem te töltötted ki, tudtommal bent volt Mr. Rams, noha felveszünk, s erről én nem szólok senkinek, de cserébe asszonyomnak hívsz, s a tanulmányi eredményed mindent túlszárnyal majd. Csupán ennyit kérnék. Áll az alku? – kérdezte, kezét felém nyújtva. Felpattantam az asztaltól, hisz mit is tehettem volna? S remegő kezemet, az igazgató nő kemény, magabiztos kezébe raktam.

- Igen, asszonyom. – mondtam remegő hangon, hiszen nem tudtam volna elviselni, ha anyu megtudja, s kíváncsi voltam Mr. Rams órájára is, hiszen miközben a tesztet töltöttük, azt mondta, reméli, hogy felvesznek, hiszen szeretné bemutatni az óráját. S mivel, szerinte jó hallgatóság, beszélgető partnernek tűnök, az óráján is biztosan kiváló leszek. Én erre csak bólogattam, még ő áradozott. Mrs. Pain, kiküldött, menjek rajzórára, a többit majd ott megtudom. Így történt, hogy első utam Mrs. Cohanhez, a titkárnőhöz vezetett. Mrs. Cohan, éppen a gépén piszmogott valamit. Megköszörültem a torkom.

- Igen? – kérdezte, de szemét továbbra sem vette le a képernyőről.

- Azt, szeretném megkérdezni, hogy merre van a rajzterem? – a titkárnő, gépiesen felemelte a kezét, és az udvarra mutatott.

- Amott egy bádogház, a rajzórák ott vannak. – fűzte hozzá. Kipillantottam a nagy üveg ablakon. Egy bádogház?! Hát van-e benne fűtés? Van e rajta ablak? Van e benne tábla? Székek, tán padok?

- Ne vágj ilyen kétségbeesett arcot, Cora! Tudom, hogy nem tűnik túl biztonságosnak, de hidd el az, a legjobb építész tervezte, s a legjobb bádogos készítette a falait. – ettől nem nyugodtam meg, a „rajzterem” igencsak kicsinek tűnt, de Mrs. Cohan további noszogatására, átmentem a bádogházba. Félve álltam az ajtó előtt. Jó ötlet lenne e bemenni? Még van időm, a szökéshez. Visszanéztem, a titkárnő nem nézett utánam, túl lefoglalta a munka. Félúton megálltam, s épp lélekben felkészítettem magam arra, hogy elfutok, mikor ajtó nyikorgott, s hiú ábrándomból, nem más, mint maga a rajztanár ébresztett fel.

- Ó! Éppen, egy kis festékért indultam, de jer be, bemutatlak az osztálytársaidnak. – mosolyogva hívogatott. Ki futamodna meg ilyenkor? Bementem hát. A teremben döbbent, néma csend lett. Mr. Rams, átkarolt, és megszorította a vállamat, majd csillogó szemmel bejelentette.

- Ő itt az új osztálytársatok, Cora Mason.- ekkor éreztem, hogy ő, nem csak egy tanárt jelent majd nekem, és mint utóbb kiderült, a megérzésem nem csalt.

- Hát, ez jó! – nevetett fel egy lány, a hátsó padból. Divatos, frissen mosott szőke haja a vállára omlott. Tépett frizurájában, feketés rózsaszínes melír csíkok voltak. Karika fülbevalója, tökéletesen illet, gyönyörűen ápolt műkörmeihez. Piros mini ruhája alatt, a hideg őszi levegő miatt fekete blúzt viselt. Rózsaszín, tűsarkú csizmája, tökéletesen illet a fekete harisnyáján elhelyezkedő, rózsaszín playboy felirathoz. Szép hosszú lábait, keresztbe vetette, egymáson, és nevetés közben hátra vetette a fejét. Nevetésére a mellette ülő két lány is felnevetett.

- Grace, Johanna, Miley! Kérlek, ne nevessétek ki az új diákot! – Grace, tökéletesre sminkelt, aranyos pofija csúnya grimaszba torzult.

- Na de Jack! – csettintett a nyelvével, mire a mellette ülő két lány nevetni kezdett.

- Grace! A tanárokat nem illik tegezni. – nevetett Mr. Rams, avagy „Jack”. – Johanna, Miley, ne nevessetek! – szólt rá a két lányra. – Rendben, Cora, keress magadnak egy helyet. Mit szólnál Patricia mellet, ott az ablaknál? – mutatott, egy lányra, aki halálfejes pólóban, és fekete gatyában ült. Hosszú ébenfekete haja, a papírjára omlott, amin éppen sebesen járt, a fekete, ceruzája. A körmei is feketék voltak. Nevére felnézett, és egy bátortalan mosollyal üdvözölt. A szeme fekete szemceruzával volt kihúzva, a száján fekete rúzs, és az orrában piercing, akárcsak Mr. Rams, szemöldökében. Ránézésre elég visszahúzódó, barátságtalan lány volt. Noha tényleg nem fecsegett, sőt, csak akkor beszélt, ha muszáj volt, viszont rendes volt, és egyáltalán nem barátságtalan. Furcsa kinézetére azt a magyarázatot adta, hogy rocker.

- Üdv, Cora! Szép neved van. - mosolygott rám, mikor mellé ültem. Mr. Rams, hátra ment a szőke Gracehez, és a barátnőihez. Ők minden szaván összenevettek. Idegesen hátra pillantottam.

- Látom, őket nézed. – állapította meg Patricia, a tekintetem követve. Bólintottam.

- Szép lányok. – Patricia, fintort vágott, de végül elmosolyodott. Bal oldalt a haját a füle mögé tűrte, hogy megnézze hogy halad a rajzzal.

- Persze, szépek, szépek, de óvakodj tőlük, főleg Gracetől. Ő a fő, mindenki tudja hogy Johanna, és Miley, csak másolják.

- Melyikük Johanna, és Miley? – kérdeztem, érdeklődve.

- Johanna, az a barna hajú, szerintem többre vinné, ha nem Grace-szel, barátkozna. Jó feje van, a tanuláshoz, de csak a divat érdekli. – igaza volt, Johannának, nem állt jól a divat. Természetes szépségét elvette a smink, divatos ruhái mit sem értek Graceé mellett. Kék blúza, ugyan olyan volt, mint Graceé, csak magas derekú nadrágba tűrte, pont a legújabb divat szerint. Nyakigláb, sovány lány volt, arca beesett, és sápadt, ezen hullámos, barna haja sem segített. A másik lány, Miley, Patricia szerint, egy undok lány, aki piszkálódik, eléggé bögyös volt. Mellei majdnem kilyukasztották a pólót, pedig csak tizenhárom éves volt. Eltűnődtem, vajon hogy talál rá melltartót? A fiúk, ha füttyögtek neki, megrázta a melleit, és csókot dobott, noha ő sem volt egy szép teremtés. Pufók babaarca volt, és rövid vörös haját a füle mögé tűrve hordta, pillangós hajcsattokkal megtűzdelve. Ha Grace nem lenne, ezen a két lányon semmi sem segítene. Johanna túl nagy, és sápadt volt, illett rá a stréber szó, Miley pedig túl kislányos, nem hiszem, hogy össze tudott volna hozni egy értelmes mondatot. Ha felszólították is, csak nevetett, és pirult. Grace, ugyan szép volt, viszont kegyetlen, pont, ahogyan Patricia mondta. Visszatérve a lányokról, a padtársam rajzára pillantottam. Patricia egyszerűen gyönyörűen rajzolt. Egy kezet alkotott, méghozzá egy férfikezet, amin halálfejes gyűrű volt, és egy-két hanyagul felcsatolt ezüstlánc.

- Patricia, hisz ez csodálatos! Annyira élethű ez a kéz! Kié? –Patricia, elmosolyodott, és szégyenlősen visszaengedte a haját, a füle mögül.

- Mr. Ramsé, múlt órán kezet kellett rajzolnunk egy kezet, és én megkértem a tanár urat, hogy adja a kezét, lerajzolom. Azt mondta, bekeretezi, és kirakja a falra, ha élethű lesz. Igazából lehet hogy viccnek szánta, mert nevetett, de olyan jó lenne, ha kirakná. – majd ismét feltűrte a haját, és még egy-két utolsó simítást végzett a rajzon. Élvezettel néztem, hogy munkálkodik. Mikor Patricia rajzolt, egyszerűen az osztályterem, a zsivaj, semmivé lett. Szája ilyenkor egy vonallá préselődött, s a szemöldöke ezernyi ráncba szaladt, a szemében fekete tűz lobogott.

- Patric...

- Nem lehetne simán, csak Pat? Vagy Patty? Vagy Patrice?

- Rendben, akkor Pat, csodás, ahogy rajzolsz! Bár, én is így tudnék. – a lány arcán, egy villanásnyi mosoly jelent meg.

- Igazán? Nem kéne még azt a vonalat megerősíteni ott? Vagy itt egy kicsit satírozni? Vagy mondjuk, ezt a láncszemet feljebb rajzolni? Netán nincsen rosszul árnyékolva? – felnevettem, majd ő is felnevetett.

- Pat! Túl sokat akadékoskodsz, ez a rajz úgy tökéletes, ahogy van, és mielőtt egy szót is szólnál, add gyorsan oda Mr. Ramsnak!

- Na de... – kezdte volna, de félbe szakítottam.

- Mr. Rams! – kiáltottam. A tanár megfordult, és rám mosolygott.

- Már megyek is! – kiáltott vissza, s már jött is. Grace, és a barátnői bosszúsan néztek felém. A táblára meredtem, mikor a tanár oda ért. Patricia próbált bosszúsan nézni, de elnevette magát.

- Igen? Mit szeretnél?  - Patricia megköszörülte a torkát. Mr. Rams felé fordult.

- Kész, a kép. – jelentette ki, büszkén. Mr. Rams elvette, és egy ideig nézegette, minden apró kis részletet szemügyre vett, majd elmosolyodott.

- Ez egy tökéletes kép, Patricia, nagyon tehetséges vagy. – padtársam csak úgy ragyogott a büszkeségtől. Mr. Rams felém fordult.

- Adtam már neked valami feladatot? – megráztam a fejem. – Sebaj, ma egy szabad órát, kapsz, beszélgessünk inkább, jó? Felmérném a tudásod, a rajz terén, de csak így, elméletben, gyakorlatban majd következő órán. – kacsintott, és kényelmesen a pad tetejére telepedett. Patricia egy új lapot vett elő.

- Mr. Rams! Rajzolhatnék esetleg egy fantasy rajzot? – a tanár felnevetett.

- Persze Patrice! Csak nyugodtan, tudom, hogy abból vagy a legjobb, ne is zavartasd magad. – az elkövetkezendő fél órában, amég Mr. Rams a tudásomat tesztelte, Grace mindent elkövetett, hogy a tanár figyelmét magára vonja. Hol segítséget kért a rajzolásban, hol leejtette valamiét, és le kellett hajolnia érte, de nem érte el, hol odajött, és mindenfélét kérdezett. Mr. Ramsnak egy idő után elege lett. Dühösen Grace felé fordult.

- Grace! Sok minden eltűrök, de azért ennek is van határa, nem látod, hogy éppen az új osztálytársaddal beszélgetek? Légy szíves, ne zavarj! – Grace elkerekedett szemmel bámult a tanárra, de visszament a helyére. A terve, hogy meghódítja a tanárt, úgy néz ki nem sikerült, tehát új elfoglaltság után nézett.

- Látod ezt? Minden erejével azon van, hogy kisajátítson. Szép lány, szép lány, de nem szeretem az ilyen nagyszájú szép lányokat. – nevetett. Erre én is elmosolyodtam. Úgy tűnik Mr. Rams is, észrevette, hogy Grace igen csak kiszemelte magának, de nyilvánvaló volt, hogy Grace vérében van, hogy mindenkivel kikezdjen, ezért nem haragudott rá. A tanár, csillogó szemmel fordult felém.

- Hol is tartottunk? – kérdezte, de épp csöngettek. – Ó! – szomorkodása valóságosnak tűnt.

- Tanítás után befejezhetem? – kérdezte Patricia.

- Persze, ha holnapig elkészíted, adok rá két ötöst. Hatig maradhatsz a rajzteremben. Mikor is van vége az utolsó órádnak? Oda adom majd a kulcsot. – mosolygott, mire padtársam hevesen bólogatott, és a radiátorra helyezte a rajzot. Mr. Rams, felállt, és összecsapta a két tenyerét.

- Jól van, holnap negyedik órában ismét találkozunk, sziasztok! – azzal, a táblához sétált és elkezdte letörölni, a többiek kiszédelegtek a teremből. Mikor az utolsó gyerek, egy kissé dundi lány, ódivatú ruhákban is kiment, Mr. Rams boldog mosollyal az arcán megfordult, és a fülébe rakta az mp3-mát. Halkan énekelni kezdett. Odamentem a tanári asztalhoz, mire kissé meglepődve felnézett. Gyorsan kivette a fülhallgatót a füléből, és visszacsúsztatta a lapokat a mappájába, amiket az előbb szórt ki.

- Cora? Te még hogyhogy itt vagy? Mit szeretnél?

- Ö, csak... azt akartam, megkérdezni, szóval hogy... nem tudja, hol van a hetedik A osztály? – kérdeztem szégyenlősen. Mr. Rams mosolyogva, kikísért, és elmondta, hol találom a termet. Később botladozva estem be a 7.A – ba, ugyanis még Mr. Rams magyarázata segítségével is nehezen találtam oda.

- Ó! – fogadott, egy magas barna hajú mosolygós nő. – Gyere csak be! – hozzám sietett, és megengedte, hogy oda üljek, ahová szeretnék. Nekem mindegy válaszomra, csak egy fejrázással felelt, és megkérdezte, nem barátkoztam- e valakivel.

- Patriciával, talán, mellette jó lenne. – a lány, a neve hallatára elmosolyodott. A tanárnő leültetett mellé, és megtudakolta a fontos dolgokat. Ez volt az irodalom óra. Ez után testnevelés következett, és végül hatodik órában egy biológia. Mielőtt haza indultunk volna, felkerestem Jennifert, és bementük Mrs. Painhez, az igazgatóhoz a könyvekért. Meghagyta, hogy csomagoljuk be. Még nem mindegyik volt meg, de ránézésre így is soknak tűnt.

- Ja igen, és Cora! Már beszéltem anyukáddal, nem kell bejönnie. Sziasztok! Holnap találkozunk. – így hát fogtuk a könyveinket, és elindultunk hazafelé. Tudtuk merre kell menni, mert tavaly sokat jártunk erre felé, busszal. Jennifer a napjáról áradozott.

- És képzeld! Jamie, és Richard annyira jók voltak hozzám! Egész délelőtt együtt szórakoztunk. Jamie azt mondta, megtanít olvasni, Richard pedig megígérte, hogy segít rajzot tanulni. Richard annyira jól rajzol! – nem tudtam ki az a Richard, sem ki Jamie, egyáltalán nem érdekelt Jennifer napja. Eléggé el voltam foglalva a saját gondolataimmal. Elmém nagyobb részében, Mr. Rams járt, a másik, igen kicsi helyében, pedig a fel nem dolgozott sokk, hogy újra iskolába kell járnom. Hideg volt, ezért úgy döntöttem, hogy felveszem a kabátom, de kellett volna egy kis segítség.

- Jennifer, légy szíves fogd meg a könyveimet. – a húgom persze ügyet sem vetett rám, csak állt mellettem, és mesélte az élményeit.

- Jennifer!

- ... És akkor, azt történt, hogy...

- Jen!

- Érted? Ennyire jó élményben még sosem vol...

- JENNIFER! – ez bevált, Jennifer elhallgatott. – Fogd meg a könyveimet, kérlek.

- De ennyi könyvet nem bírok el. – pislogott rám értetlenül.

- Csak egy pár percre kéne megfogni, annyi ideig elbírod! Na, tessék. – és a kezébe nyomtam az én könyveimet is. Gyorsan felvettem a dzsekimet, és el akartam venni a könyveimet, mikor egy nagy fekete kutya loholt felénk. Jennifer megijedt, és eldobta a könyveket. A szép új holmik az úttestre estek, s az autósok mit sem törődve, egyszerűen keresztülhajtottak rajtuk. Pánikban kirohantam az autósok közé, és felkapkodtam egy-két épen maradt könyvet. A félig megcsonkított matematikát, a húgom orra alá dugtam.

- Jennifer! Most nézd meg, mit tettél! – már-már sírva nyitottam ki az új tankönyvet. Kínzás volt nézni, ahogy a lapokból egy-egy darab kitépődött, ahogyan a festék szétfolyt, és az előlap hiányzott. Ledobtam a földre, és felszedegettem azokat a könyveket, munkafüzeteket, amik épségben megúszták. Körülbelül négy darab ilyen volt; az irodalom tankönyv, a fizika tankönyv, a történelem munkafüzet, és a kémia füzet, ja és hogy el ne felejtsem az ellenőrző. Lerogytam a földre, és már majdnem szabad folyást engedtem a könnyeimnek, mikor egy csontos kéz markolta meg a vállam. Felpillantottam, és egy fiút láttam. Szürke pólóban, és világos farmernadrágban volt. A pólójáról a punk felirat volt leolvasható, a nadrágja meg félig-meddig kopott volt. Fekete táskája a fenekéig ért, és a szemöldökét felhúzta. Gyorsan kikapta a füléből a fülhallgatót, és idegesen nyújtotta a kezét. Elfogadtam, és sikeresen talpra állított. Ahhoz képest, hogy vézna, elég erős is volt. A szája sarkát emelte csak a mosolygáshoz, így úgy nézett ki, mintha nem igazán mosolyogna, csak gúnyosan, elővigyázatosan.

- Láttam, mi történt, ne is szólj. – rázta meg a fejét, amitől a világos barna haja szanaszét repült. Mutató ujjával odébb igazgatta a szemébe lógó szálakat. – Eléggé rossz állapotban vannak a könyveid, bár hogyha az úttestről vakarnám fel, bizonyára az enyém is olyan lenne. – jelentette ki gúnyosan, majd megrántotta a vállát és harsányan felröhögött. Furcsállkodva néztem a fiúra. Mikor észre vette, hogy nézem, az arca ismét gúnyos fintorba torzult.

- Andy. – nyújtotta a kezét.

- Cora. – viszonoztam. Andy felhúzta a szemöldökét, és a kezembe nyomott egy-két megtépázott füzetet.

- Tessék, gondolom a tiéd, fél méterre találtam innen, szóval téged illet.

- De hát, ezt már nem lehet semmire használni. – mondtam, és a kezem karba tettem. A fiú arca elfelhősödött.

- Már miért ne lehetne? Semmi baja nincs? De ha Cora kisasszony csak a sima, és szép füzeteket fogadja el, akkor, tessék, itt van önnek egy kissé használt, de jó állapotban lévő, fekete füzet. – lehajolt, és kiemelt a táskájából egy füzetet, majd felém, nyújtotta.

- Nem kell, köszönöm. – a kezem továbbra is karba tettem. A fiú felhúzta a szemöldökét.

- Hát jó, ha nem kell, akkor megtartom. Bár egy lányé volt, ezért gondoltam hogy hasznát vennéd, de ha tényleg nem kell... – éppen visszarakta a táskájába, mikor megszólalt bennem a kíváncsiság.

- Add ide, megtartom, ha nincs rá szükséged.

- Sajnálom, már elraktam. – felegyenesedett, a táskáját a vállára rakta, felröhögött, és elindult.

- Bunkó! – ordítottam utána. A fiú gúnyosan mosolyogva megfordult.

- Ezt bóknak veszem, bár te sem vagy velem kedvesebb. – tágra nyíltak a szemeim.

- Mi a csoda? Hát én jöttem ide gúnyolódni?

- Nem, de ma egyszerűen rossz napom volt. – a kíváncsiságom egyre erősödött, ahogy a fiú ismét útnak indult. Gyorsan utána rohantam.

- Miért? Mi történt? – megint fintorgott egyet, és berakta a jobb fülébe a fülhallgatót. Majd mutató ujjával maga elé mutatott. Hirtelen beugrott.

- Jennifer! – gyorsan felállítottam a húgomat, és letöröltem a könnyeit, amiket időközben hullajtott. Magamhoz öleltem, és megnyugtattam. A fiú illedelmesen megvárt még elintéztem ezeket az apróságokat. Megfogtam a húgom kezét, és útnak indultunk, immár hárman, könyvek nélkül. 

- Tehát, mi is történt, amiért ma ilyen rossz napod van? – kérdeztem, mire a fiú sóhajtott egy nagyot. Eltelt egy kis idő, mire megszólalt, halkan kissé elérzékenyült hangon.

- Ma szakított velem a barátnőm. – mondta, és nyelt egy nagyot, hogy visszafojtsa feltörni készülő könnyeit. Csöndben mentünk, a megállóig, és vártunk a buszra. Mikor a jármű megérkezett, felszálltunk, és leültünk. És Jenniferrel, egy kettes ülésen, mögöttünk, pedig Andy szintén egy kettes ülésen. Fejét az ablaknak támasztva, hangtalanul sírt. Direkt nem néztem oda. Jennifer azért halkan megkérdezte.

- Mi baja van ennek a fiúnak?

- Jennifer, ilyet nem illik kérdezni.

- De miért nem? Én tudni akarom, hogy mi baja van! – erőszakoskodott tovább.

- Jennifer, maradj csöndben, különben megáll a busz egy erdőnél, és mehetsz haza egyedül! – suttogtam fenyegetően, mire a húgom elsírta magát. Így már két síró személlyel utaztam együtt a buszon. Jennifer egy idő után abba hagyta a sírást, mikor az egyik nénitől kapott egy csokit, Andy pedig elaludt.

- Most mit csinál? – kérdezte Jennifer gusztustalanul csámcsogva. Egy pillanatig elgondolkodtam.

- Azt hiszem, álomba sírta magát. – válaszoltam végül. Jennifer továbbra is gusztustalanul, és csámcsogva megette a csokit, pont mikorra a busz megállt. Úgy döntöttem, hogy nem keltem fel a fiút, majd észreveszi hogy megálltunk. De mielőtt leszálltunk, még láttam, hogy már egy korosztálya béli lánnyal beszélget. A sarkon elővettem a kulcsot, de az ajtó nyitva volt. Éppen hogy beléptünk, anya rohant hozzánk. Felkapta Jennifert, és egy puszit nyomott az arcára.
- Úgy izgultam! Na, de milyen volt az első nap? – fordult felém, majd letörölt egy csoki darabot Jennifer szája sarkából. Sóhajtottam és a konyha felé vettem az irányt.
- Rossz. – jelentettem ki, és ledobtam a táskámat a konyhaszékre. Anya szemöldöke a magasba szaladt. Lerakta a húgomat, és kedveskedve a fülébe suttogott valamit, mire Jennifer felrohant.
- Akkor legalább mutasd a könyveket! – nagyot nyeltem, de anya kezébe nyomtam a táskámat, majd leroskadtam a székre, ahonnan felvettem. Anya kíváncsiskodva túrt a táskába, de amikor kivette a megtépázott irodalom könyvet, az arckifejezése már másról árulkodott, mint csodálatról és boldogságról, sőt.
- Hát ez meg mi a frász akar lenni? – kérdezte rémülten, majd sorra dobálta ki a megmaradt könyveket. – Még is mi történt ezekkel? Nem azért fizettem ennyit, hogy ezeket kapjuk. – rám nézett. – Ilyen könyvekért nem fizetünk, vidd vissza őket holnap és mondd meg, hogy a fele hiányzik, ami pedig megvan, azok sérültek. – aztán a szemöldöke a magasba szökött. A hasamban levő szörnyű érzés a tetőfokára hágott.
- Anyu... nem, vagyis, nem így kaptam őket. – a hangom akadozott, majdnem elsírtam magam. Anya homlokán először csak egy-két ránc futott át, aztán ahogy felfogta a hallottakat, a ráncok mélyebbek lettek, majd leroskadt egy székre.
- Cor... Cora, hogy tehetted ezt? – kérdezte, és a szemében fájdalom látszott. Ilyennek még sosem láttam anyámat. Mindig hűvös volt, és parancsokat osztogatott. Így összetörve, még sohasem láttam. Ha ugyan régebben hallottam hogy egy veszekedés után a szobájában sír, nem mentem be.
- Bocsáss meg anyu. – nem tudom miért, de úgy döntöttem nem szólok arról, hogy Jennifer lökte ki a könyveket az utcára. Végül is, én adtam a kezébe. Így hát csendben bocsánatot kértem, lehajtott fejjel, és illedelmesen felvittem a könyveket a szobámba. Kis idő múlva sírás ütötte meg a fülemet. Leültem az ágyra, és még egyszer átlapoztam a „szép új” holmit. Semmi kétség, szörnyen néztek ki, alig lehetett elolvasni belőlük valamit. Talán fel kéne újítani őket. A hibás részekhez beírhatnám az én betűimet, a kitépett lapokat lefénymásolhatnám valakiéről. Jó ötletnek tűnt ott, és akkor. De éppen hogy csak a kezembe vettem a tollat, elaludtam.