Hát nem, mégsem haltam meg, csak elbóbiskoltam szenvedés közben. Noha valami kietlen, valami förtelmes világgal álmodtam, ez még nem bizonyítja azt, hogy föltétlenül a pokolba kerülök majd. Izzadságban fürödve, hatalmasat kiáltva keltem fel. Az órám megint nem volt a helyén, tegnap ugyanis elfelejtettem behozni. Mivel most még korábban keltem fel, az óra még nem csipogott, anyáék mélyen aludtak. Halkan kiosontam a szobámból. Mikor a húgom ajtaja elé értem, megreccsent a padlódeszka, erre Jennifer megfordult. Magamban káromkodtam egy sort, és mikor a húgom már nem mozdult, ismét elindultam. Anya szobájához lopództam, és lassan lenyomtam a kilincset, az ajtó nyikorogva kinyílt, és elém tárult az üres szoba. Gyorsan besurrantam, lenyomtam az órát. Aztán szép lassan, háttal elindultam kifelé. Elterveztem, hogy visszamegyek a szobámba, belülről bezárom, és nem jövök ki. Anya úgy is sokáig alszik, szerinte az ébresztő hülyeség. Tehát szép lassan becsuktam az ajtót, és egy percre megálltam előtte. Megtöröltem a homlokomat, nyugalmat erőltettem magamra. Idáig sikerült, most nem ronthatom el. Hátra fordultam, és anyával találtam szembe magam. Karba tett kézzel állt, jobb szemöldöke a magasba szaladt. A szívem hevesen vert.

- No lám, no lám. Mit keresel itt? – kérdezte gyanakvással, s némi éllel a hangjában.

- Hát, én, csak... – kezdtem volna, de hirtelen nem tudtam, mit mondjak.

- Csak nem az ébresztőt kapcsoltad le? Hát akkor mind hiába volt az igyekezeted, előbbre húztam az órát, hogy időben el tudjam készíteni Jennifert. – most vettem csak észre, hogy a húgom az ajtóban áll, egy bő pólóban, amit alvásra szokott hordani. Baljósan nézett minket anyuval. Anyán Micimackós hálóing volt, fölé köntöst vett, és egy rózsaszín papucsban állt. A szeme karikás volt, nem szokott hozzá a korai keléshez. Lábával idegesen dobolt, kétkedve nézett rám. Lehajtottam a fejem, a tekintetem a földre szegeztem.

- Szóval, azt akartad, hogy ne keljek időben. De kiszúrtam veled, most te keltél későn. Most pedig, menj öltözni! Egy óra múlva indulunk.

- Na de...

- ÖLTÖZZ! – adta ki a parancsot, s én mit tehettem volna? Tán szembe kellett volna szegüljek, gyermeteg fejemmel? Most azt tartom a legjobb, öltetnek, de akkor, féltem, és eltökéltem hogy a kulcsra zárt ajtó még mindig félig siker. Amilyen gyorsan csak lehetett beiszkoltam, és becsuktam az ajtót. Lázasan kerestem a kulcsot, hová tűnhetett? Tán csak nincs az ajtó másik oldalán? Kinyitottam az ajtót, és kikukkantottam, de a kulcs ott sem volt. Ekkor megláttam anyámat, amint a kulcsot a markába rejtve igyekszik a húgom szobájába.

- A fenébe! – suttogtam, és halkan becsuktam az ajtót. Hátamat támasztva lerogytam elé, és arcomat a kezembe temettem. Ekkor anya lágy, és Jennifer örömtől lelkes hangja ütötte meg a fülemet. Hát úgy tűnik, mégis csak iskolába kell mennem. Nincs visszaút. Mire észbe kaptam, már az iskola előtti parkolóban bóklásztunk a kocsival. Helyet kerestünk. Megpillantottam a nagy betontömböt, a sivár szürke téglafalakat, a rácsos ablakokkal. Nagyot nyeltem, hogy vissza tudjam fojtani, feltörni készülő könnyeimet. Az iskolát egy nagy deszka vette körbe, kerítés gyanánt. Illetve inkább, valamivel ki volt támasztva. Az iskola neve lekopott, és a zászló félig letörve lógott. Nem bírtam tovább, kicsordult a könnyem.

- Az istenért Cora! Ne bőgj nekem, nem vagy már hét éves, és tudtommal tizenhárom éves lányok nem sírnak azért, mert iskolába kell menniük.

„De az én esetem más!” – üvöltöttem volna szívesen, de e helyett beletöröltem a farmerdzsekim ujjába a szememet, és szipogtam egyet. Anya végre talált egy helyet. Jennifer örömmel ujjongva visítozta hogy iskola, iskola. Én lehangoltan, bánatosan néztem rá, mire Jennifer sírni kezdett, hogy én már sosem lehetek ember. Anya, üvölteni kezdett, hogy nyugodjunk már meg, ez csak egy iskola, mire én is elsírtam magam, anya annyira nem bírt velünk, hogy ő is elsírta magát. Így ültünk mi hárman, az anya és a lányai, sírva a kocsiban. Anya a kormányra dőlve, Jennifer az ablaknak, és pedig a térdemre. Anya feje vörös lett az idegességtől, megigazgatta a haját, letörölte az elfojt sminkjét, és kivágta a kocsiajtót. Az enyém mellett termett, és az enyémet is kinyitotta, már ha nyitásnak lehet nevezni. Kirángatott a kocsiból, és üvöltözni kezdett velem a parkoló kellős közepén.

- MÉG IS MIÉRT IJESZTGETED A HÚGODAT? NEM BÍROD ELVISELNI HA VALAKI, ÖRÜL? – támadt nekem, és megrángatott. A könnyeim elapadtak, helyettük le nem írható bánat lett úrrá rajtam. Anya letérdelt hozzám.

- Kérlek, Cora, kérlek! Ne vágj már ilyen világfájdalmas képet, nagyon szépen kérlek. Örülj, hisz ide – itt az iskolára mutatott, és az ő arcáról is lehervadt a mosoly – ide jöttünk, erre a szép, nem a szép nem jó kifejezés, de attól még, hogy egy iskola nem szép, lehet jó nem igaz? Na, akkor, pedig örülj Cora!

- Hogy tudnék örülni, mikor erre a förtelmes helyre hoztál bennünket? Ez nem, hogy nem szép, de még csak rokonszenvesnek sem mondható.

- Édesem, már csak itt volt hely. Na töröld le szépen a könnyeidet, és mosolyogj, szép nap van. – kérlelt, majd megeresztett egy nem túl biztató mosolyt, inkább vicsorgásnak volt mondható. Amég anya, kezelésbe vette a húgomat, én ismét a dzsekim ujját használtam zsebkendő gyanánt. Mikor Jennifer valamelyest megnyugodott, és én is tisztába tettem az érzéseimet, anya pedig bezárta a kocsit, egymás mellé álltunk, a kapu elé. Anya nagyot nyelt.

- Na jól van, befelé Cora, te vagy az első. – sóhajtottam.

- Anya, még meggondolhatjuk magunkat, nem kell ide jönnünk, van több száz iskola. Várhatunk még egy évet. – anya, fontolóba vette az ötletet, mikor egy diák jött oda, és biztatóan ránk mosolygott. Éjfekete haja félhosszú volt, és zöld szeme úgy világított, mint a smaragd. Szemöldökében egy piercing volt, a füléből pedig, egy mp3 fülhallgatója lógott ki, egészen a nadrág zsebéig vezetett. Egy fekete hátizsák volt a hátán, amelyből ecsetek lógtak ki, hosszú fekete kabát volt rajta, majdnem a fekete bakancsáig ért. Közelebb jött, és végig mérte anyát.

- Segíthetek? – kérdezte, inkább mély, férfias, mint mutáló, vékony amolyan kisfiús hangon. Anya meghökkenve nézett a „fiúra”.

- Nem köszi, nem kéne órán lenned? Vagy, esetleg ha tudnál mutatni nekem, nekünk, egy tanárt? Azt megköszönném. – a diák egy percig nézett anyára, aztán egyszerűen kinevette, majd fejét rázva elénk állt, és egy kulcsot bányászott elő.

- Nem, általában nincsen első órám, ugyan is a rajz nem egy olyan óra, amelyet a fiatalok ma már igényelnének. – anya döbbenten nézett rá. A férfi kinyitotta az ajtót, majd várakozón anyámra nézett, és a kezét nyújtotta.

- Jó napot hölgyem, üdvözlöm az újoncokat, a nevem Jack, Jack Rams de ha jobban tetszik, szólítson csak Mr. Ramsnek. – mivel anya csak merőn nézte a felé nyújtott kezet, a férfi vállát vonva betessékelt minket a kapun.

- Gondolom, én leszek az újonc rajztanára. Erre, tessék, csak utánam. – az udvaron még senki sem volt, az első óra még nem ért véget. Mr. Rams bevezetett minket, egy vasajtón, és egy nagy térbe jutottunk. A falak fehérre meszelve, középen egy nő szemüvegben, kosztümben, haja titkárnősen kontyba fogva.

- Hello! – köszönt oda Mr. Rams, amitől a nő majdnem elolvadt, erre a férfi kacéran ránevetett, és a pulthoz vezetett minket. A nő arcára két piros folt ült ki, és megigazgatta a haját, ez után a pillanatnyi kiesés után, titkárnős, mogorva, ellentmondást nem tűrő arccal felénk fordult.

- Igen?

- Berta, ők itt az új gyerekek, ő, pedig az anyukájuk Mrs... – ekkor anyára nézett, aki szemöldök ráncolva segítette ki Mr. Ramsot.

- Mrs. Mason

- Szóval, igen ő itt Mrs. Mason. – a tanár láthatóan unta a dolgot. – Nos, nekem mennem kell, de ha minden jól sikerül harmadik órában már találkozunk. – kacsintott rám Mr. Rams. A titkárnő féltékenyen végig mért, én keményen néztem rá, tudatva ezzel, hogy nekem semmi kedvem elvenni tőle az ő kis Ramsát.

- Hát akkor, mindjárt szólók az igazgató nőnek, és megkérdezem tudja-e önöket fogadni.

- Rendben. – bólintott anyám, némi reménnyel a szemében, és ez volt élete legrosszabb döntése, de ezt akkor még nem tudtuk. Egy-két perccel később a titkárnő visszaérkezett.

- Mrs. Pain, fogadja önt, és az ön gyermekeit. – mielőtt bementünk az irodába, anyám még megigazította Jenniferen a kis piros ruhácskáját. Bent egy hosszú vörös hajú, kissé dundi, de mosolygós nő fogadott minket. Kisebb volt még nálam is, főleg hogy belesüppedt a bőr székébe. Parányi, törékeny nőnek tűnt. Lekapta a szemüvegét, és félretolta a papír kupacot, ami előtte volt.

- Ó! Ön bizonyára Mrs. Mason, ó, és micsoda gyönyörű lányai vannak. – anya arcán átsuhant egy rövidke mosoly, és a megkönnyebbülés jeleit kerestem az arcán, az viszont ez jó darabig még nem tűnt fel. Az igazgató nő felpattant.

- Üljenek le! Csak nyugodtan. – mutatta a kezével is. – Azt a három széket direkt maguknak készítettem oda, üljenek hát le, kényelmesebb, mint állva hallgatni. Úgy is sok mondani valóm van. – leültünk hát, s mikor látta hogy már kényelembe helyeztük magunkat ő is leült.

- Nos, akkor hát, úgy hallottam már volt szerencséjük találkozni Mr. Ramssel. Remek! – nézett anyára, majd Jennifer felé fordult.

- Bizonyára te vagy Jennifer, a kisebbik. – mosolygott a húgomra, aki szintén visszamosolygott rá. Az igazgató nő, orcája piros volt, főleg mikor Jennifer viszonozta a mosolyát.

- Te, pedig akkor már csak Cora lehetsz. – mosolygott rám is, de én a földre bámultam, és fészkelődtem a puha székben.

- Cora! – szólt rám anyám halkan, de az igazgató is meghallotta.

- Hagyja csak, lesz még alkalmunk társalogni egymással elég. – legyintett. – Viszont most, magához intéznék egy pár szót. A gyermekeinek ki kell töltenie egy tesztlapot, hogy megbizonyosodjunk róla nem csalókkal állunk-e szemben, meg hogy a tudásukat felmérjük. Biztos vagyok benne, hogy a gyermekei nem csalók, és magát sem nézem annak, és természetesen abban is biztos vagyok, hogy a gyermekeinek a tudása átlagos, vagy tán azon felüli, de tudja a törvény az, törvény, és én csak egy igazgató vagyok. Tehát megkérném, hogy távozzon, a gyermekeit délután haza engedjük. Viszlát! – anya bólintott, majd megpuszilt mindkettőnket.

- Vigyázzatok magatokra! – súgta, majd egy viszlát, kíséretében besétált.

- Tehát, most hogy anyátok elment gondolom, feloldottabban tudunk beszélgetni. Mielőtt elkezdeném a tesztet, feltennék pár kérdést, csak úgy érdeklődés céljából.

- Először Jennifer, hozzád intézném a kérdéseimet. Természetesen majd, ti is kérdezhettek, de most rajtam a sor. – kuncogott, és a húgomhoz fordult.

- Tehát Jennifer, voltál már iskolában? – a húgom a fejét rázta. – De szerettél volna már jönni, nem igaz? – kérdezte mosolyogva. Jennifer sóhajtott.

- Igen, már nagyon vártam.

- Ha nekem felelsz, azt mondd, hogy, igen asszonyom, vagy igaz asszonyom! – parancsolta.

- Szeretsz rajzolni?

- Igen, asszonyom.

- Akkor gondolom, tudsz is, hát énekelni?

- Igen, asszonyom, nagyon szeretek.

- Helyes! Csak ennyit akartam. – mondta és csöngetett.

- Igen asszonyom? – futott be a titkárnő.

- Mrs. Cohan, kérem, vezesse el Jennifert, egy külön terembe, és adjon neki az elsősöknek való feladatlapok közül. – Jennifer ijedten rám nézett.

- Jennifer! Ne aggódj, majd találkozunk.

- Így van Jennifer, látod még ma a nővéredet. – helyeselt az igazgató nő. A húgom engedett, és esetlenül, botladozva a titkárnő után ment.

- Szóval, Cora, mert hogy Cora a neved igaz? – bólintottam. – Nahát! Igaz, asszonyom, hadd hallám!

- Én ilyen névvel nem illetek, csak azt, aki megérdemli.

- Tehát számodra én nem vagyok méltó erre a névre? – mosolygós arca, nem mosolygott, vonásai megkeményedtek. Már nem a kicsi, törékeny nőt láttam benne, hanem egy valóságos vadállatot. Ahogyan a szemét meresztgette, és a feje hirtelen vörös lett, egészen ijesztő volt. Hátra hőköltem, de hogy mutassam nem tudott megfélemlíteni, a lehető legrosszabb választ adtam.

- Nem, ön nem méltó erre a névre. – feleltem hetykén, a szívem viszont a torkomban bujkált, nyeltem egy nagyon, hogy a helyére juttassam. A nő felvette a szemüvegét ismét, és hátradőlt, egy köteg papírt nyomott a kezembe.

- Rendben, ha meglátom, mit tudsz, eldöntöm haragudjak-e, az ékesszólásodért. – majd behívta Mrs. Cohant, aki egy teljesen üres tanterembe vezetett.

- A teszt kitöltésére két órát kapsz, egy óra leteltével, lesz tizenöt perced, hogy pihenj. Ez nagyon sok, úgyhogy bőven van időd átolvasni, és még ellenőrzésre is marad a végén. Ha a csengő megszólal, neki kezdhetsz. – tájékoztatott, majd egy jó munkát kíséretében kivitorlázott a teremből. Körbenéztem, az üres dísztelen teremben, a fehérre meszelt falakat pásztáztam, a koszos ablaküvegeken is meg-megakadt a pillantásom. Sóhajtva, leültem középre, és nézelődtem még egy kicsit, mikor a csengő megszólalt, tudtam, hogy ideje elkezdenem a munkát. De valahogy mégsem vitt rá a lélek.