Jennifer még álmában is sír. A könnyek már az én szememben is gyülekeznek, és lassan elönti az a forró égő érzés, ami a sírás előjele. Az történt ugyan is, hogy anya ágyba rakta Jennifert. De Jennifer félt elaludni, és csak sírt. Anya faggatta, és a húgom mindent elmondott a beszélgetésünkről. Minden apró kis részletet. Még véletlenül sem próbált meg védeni, falazni nekem. A konyhában sajtkrémes kenyeret kentem, anyu morcosan jött le. Oda mentem, hogy egy puszit adjak az arcára. De elhúzódott, és dühös pillantásokkal méregetett. Aztán sóhajtott, és ellentmondást nem tűrően fölfelé mutatott.

- Anyu?

- Cora! Ilyeneket mersz mondani a húgodnak? Hogy mered ilyen sületlenségekkel telemesélni a fejét? Nem szégyelled? Nincsen bűntudatod? – kiabálta.

- Na...de

- CORA! Most azonnal menj a szobádba! Én holnap elmegyünk és beíratlak az iskolába, téged is, és a húgodat is. Kész, nincsen vita! És csak hogy tudd, nagyon haragszom rád. Ráadásul még hazudtál is!

- MIÉRT? MIT KELLETT VOLNA MONDANOM? – támadtam neki. Anya hátra hőkölt. – AZT HOGY IGEN, ÉN IJESZTETTEM MEG? ÉRTSD MEG ANYA HOGY ÉN NEM AKAROK ISKOLÁBA MENNI! AZ EMLÉKEK MÉG TISZTÁK! NEM TUDOK FELEJTENI!

- Cora! – a hangja remegett. – Kérlek, menj, a szobádba.

- ANYU! NEM MEGYEK ISKOLÁBA!

- Most!

- NEM! NEM! NEM! – üvöltöztem magamból kikelve.

- Azonnal! – sziszegte anyu. – Különben egy sokkal rosszabb helyet kapsz a szobádnál. Na tűnés felfelé! – a hangjából tisztán hallatszott a keserűség. Dühösen felrohantam, és úgy bevágtam magam mögött az ajtót, hogy Jennifer sírni kezdett.

- Cora! – hallottam még anyám dühös kiáltását. Azóta is itt ülök, magamba roskadva, teljes önkívületben. Nem tudom hogy sírjak-e vagy dühös legyek? Jenniferre van szükségem, hogy a kis testét a karjaimba zárhassam, hogy megnyugodjak, mert ez megnyugvást ad. Észrevettem Missyt a padlón. Felvettem, és magamhoz szorítottam. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyermek, aki holnap megy először bölcsődébe. Egész testemben remegtem a zaklatottságtól, a tudattól, amely újra belém hasított, ahogy csak az iskolára, arra a gyomorforgató iskolára gondoltam. Vért izzadtam, hogy ne kelljen többé betennem a lábamat, egy ilyen szörnyű helyre. Féltem, nem restellem bevallani, nagyon féltem, hogy megismétlődik, ugyan az. Csúfolni fognak, verni és kényszeríteni mindenféle aljas dologra. Kibuggyant a szememből az első könnycsepp. Ahogy végig pergett az arcomon, és leesett a földre, egy kicsit megnyugodtam. Aztán követte a többi, mind-mind, egyre több, le a földre, potyogtak, hulltak, mint a záporeső, és a forrás nem akart elapadni. Egyre több lett, és egyre sűrűbben pergett. Hangtalanul sírtam. Kezemben a bábuval, az élettelen játékszerrel, melyre, ha ránéztem, pillanatnyi megnyugvást adott. Összegömbölyödtem az ágyon, és vártam. Hogy mire? Talán a villámra, amely hirtelen előtűnik a semmiből, s belém vájja maró, rázó késeit. Már nem hulltak a könnyeim. Vártam a biztos halált. Reméltem hogy eljő. Kipislantottam az ablakon. A fénylő holdat láttam. Amég néztem, a világ lassan elsötétült előttem. Itt van hát! A  halál, amelyre vágytam, ami örök megnyugvást ad majd. Eljött értem, s többé nem enged.