1. fejezet

Kora reggel ébredtem, valami távoli csipogásra, a nap még felkelőben volt. Az órám után nyúltam, de a kezem a semmit markolta. Ekkor eszembe jutott. Gyorsan kiugrottam az ágyból, belebújtam a papucsomba, és átsiettem a szülők szobájába. Anya már ébren volt, kócos haja az égnek meredezett, és egy órát tartott a kezében, ami igen hangosan csipogott. Vádló arccal nézett rám, majd felém nyújtotta a kis szerkentyűt, az órát.
- Még jó, hogy a húgod nem ébredt fel! – morogta, majd visszabújt a paplan alá. Kikapcsoltam az ébresztőt.

- Anyu! Anyu! – éles gyerek hang kiabált, a szomszéd szobából.
- Na tessék! Miért nem lehet bevinni a szobádba az órát? – mérgesen kikászálódott az ágynemű alól.

- Anyu! – a kiabálás vége sírásba fúlott, pontosabban éktelen bömbölésbe.
- Megyek más, szívem! – kiabálta anya, és átsietett a húgom szobájába. Fojtott suttogást hallottam, majd anya egy altatódalba kezdett. Visszamentem a menedéket nyújtó szobámba. Leraktam az órát, és magamban morgolódtam. „Örüljön hogy felkeltettem! Különben sosem ér oda dolgozni, mindig csak kapkod.”
- Cora! Gyere ide! Beszédem van veled. – anyu szólított. Méghozzá a teljes nevemen, ilyet akkor szokott mikor dühös rám. Utálom ezt a nevet. Persze anyu szerint szép, de én nem szeretem. És ha egyszer az életben oda jutok, hogy mondjuk lesz egy fiúm? Akkor mit mond majd? Szia anyu, ez itt a barátnőm Cora. Elég érdekesen hangzana, gondolom a szülők vissza, kérdeznek majd, hogy milyen kobra? A régi sulimban ugyan is így csúfoltak. Igen, csúfoltak, a régiben. Egy éve nem járok iskolába. Pont mióta elköltöztünk. Most London helyett Los Angelesben lakunk, egy éve. És már csak hárman élünk: Anya, a húgom, meg én. Apa már nem lakik velünk. Elköltöznünk is miatta kellett. Mindig részegre itta magát, és verte anyát. Ilyenkor még kicsi voltam, 8 éves, Jennifer, a húgom meg egy. Behúztam a fotel mögé egy sarokba, és befogtam a fülét, hogy ne is hallja, ahogyan a gonosz, az apukánk veri anyut. Éppen hogy egy csöpp volt, még nem tudta mi történik körülötte, ezért általában sivítozott, hogy visszamehessen, illetve mászhasson az építő kockáihoz. De nem engedtem el, biztonságban éreztem magamat, hogy mellettem, van, még ha harapdálta is a kezemet, hogy vegyem el a szája elől. De aztán magamhoz szorítottam, altatódalt suttogtam neki, és elaludt, a verekedés közepén. Jennifer még ma sem tudja miért kellett otthagynunk apát. Hiszen csak négy éves volt mikor elmentünk. De én tudtam, anyut ájulva találtam a szőnyegen, körülötte mindenhol vér. Sokszor találtam így, egy-egy verekedés alkalmával. Egyszer aztán a tapétára is fröccsent egy kicsi. Azt hiszem utána apa, már csak megütötte, felpofozta anyut, nem bántalmazta annyira súlyosan, mert hogy a tapétának baja esik a túl sok vértől. A kanapé mögé többet nem tudtam elbújni, magam után vonszolva a húgomat, mert el lett húzva. Többször a tulajdon két szememmel láttam, hogy apa hasba rúgja anyut, aztán megcibálja a haját, utána felpofozza. Ezek után egy hűvös októberi napon elköltöztünk. Sok dolgunkat még ma sem csomagoltuk ki, nehogy apa ránk találjon. De ez már a múlté. Lesiettem a lépcsőn, és anyának támadtam, fojtott, suttogó hangon.

- Anyu ne kiabálj! Felébreszted Jennifert.

- Már ébren van. – mutatott anya hűvösen a konyhában rajzolgató lányra, aki rám nézett és heves integetésbe kezdett. Visszaintettem, és anyu felé fordultam.

- Igen? Hívtál. Mit szeretnél, ó úrnőm? - és meghajoltam, majd pukedliztem.

- Cora! Ne űzz gúnyt ebből! – anya karba tette a kezét. Unatkozó pózba vágtam magam. Az ajtófélfának dőlve a körmömet vizsgáltam.
- Így jó lesz?
- Cora! Állj normálisan! – megforgattam a szemem, de teljesítettem a kérést.
- Igen? – kérdeztem idegesen.
- Már azt hiszem, megmondtam, hogy ne légy undok, és húzd ki magad! Majd, a tárgyra térve, azért hívtalak, hogy közöljem, iskolába mentek Jenniferrel!
- Tessék? – kérdeztem tátott szájjal.

- Jól hallottad, iskolába. Jennifernek most már el kéne kezdeni, és nem hiszem, hogy neked sem ártana vissza térni.
- Na de... anyu...

- Nincs! Nem engedem, hogy elzüllj! Tanulnod kell, hiszen csak úgy lehetsz sikeres, úgy érhetsz el bármit!
- De én még nem hevertem ki a megrázkódtatásokat.

- Szerintem éppen elég időd volt rá, hogy a látottakat elfelejtsd. Ha nem sikerült, akkor az emlékekkel együtt mész. Nincs vita! Ebből most nem engedek. – egy darabig álltam ott tátott szájjal, anyára bámulva.

- Jégkirálynő! – vágtam a képébe, és felrohantam az emeletre. Mielőtt bevágtam magam mögött az ajtót, hallottam Jennifer örömkiáltásait, az iskola szó hallatán. Az ágyamra rogytam, és kitört belőlem a sírás. A régi iskolámban szörnyű volt, szörnyen bántak velem. Gyakran kiverték a kezemből a tankönyveket, fellöktek, gúnyneveket aggaszottak rám. Összeragasztózták a hajamat, gyakran lyukas ruhákba és sírva mentem haza. Kegyetlen volt. Ezért mikor ide költöztünk, megegyeztünk anyuval, hogy kapok haladékot, hogy el tudjam felejteni ezeket a szörnyű emlékeket, és tiszta fejjel vághassak bele az új iskolámba. Egy év! Összesen ennyit kaptam. Most kezdődik minden elölről. De ennyi idő alatt nem tudtam felejteni, sőt, meg sem próbáltam felejteni. Kopogtak.

- Igen? – kérdeztem szipogva. – Munkában kéne lenned!

- Jennifer vagyok. – felálltam, letöröltem a könnyeimet, megigazgattam a hajamat és ajtót nyitottam. Jennifer csak úgy ragyogott, olyannyira boldog volt.
- Anyu már elment? – a kislány beszökdelt a szobámba, és leült az ágyamra. A babáját a kezében hurcolta.
- Igen, már elment. Ugye Missy? – kérdezte a játéktól. A lábammal becsuktam az ajtót.

- Mi baj van? Missy kíváncsi rá hogy miért sírsz? – kérdezte érdeklődve.

- Nem sírok.

- De sírtál, Missy is ezt mondja.

- Hát akkor mond meg annak az átkozott Missynek hogy, hagyjon már! – mondtam undokul, és a paplan alá bújtam.
- Missyt megbántottad. Miért vagy ilyen undok Cory?

- Nem vagyok undok. – feleltem halkan, már-már suttogva.

- De az vagy, anyu is azt mondta.

- Jennifer! Anyát hagyjuk ki ebből!

- Miért? – erre lekaptam a fejemről a takarót.

- Te nem haragszol anyára? – kérdeztem döbbenten.

- Miért haragudnék? Kéne? – kérdezett vissza.

- De, hát... iskolába akar küldeni. – Jennifer büszkén kihúzta magát.

- Bizony!

- Te örülsz ennek?

- Igen, miért Cory, te nem?

- Nem, az iskola rossz hely. Emlékszel mikor mindig sírva, jöttem haza? – Jennifer bólintott. – Sosem árultam el neked, de most megtudhatod az igazat, ha akarod, de kérnék valamit cserébe. – Jennifer közelebb húzta magához Missyt.

- Az iskola miatt sírtam, íme itt az igazság. Az iskola egy rossz hely, maga az ördög megtestesülése egy kőfalban. Mindig csak bántanak, semmi örömedet nem leled benne. Ráadásul, ha elkezded nem szabad abba hagynod. De te még nem kezdted el, mentes vagy attól, hogy belépj oda, megalázkodj. Még nem késő elkezdeni a tiltakozást, hát rajta. Annyit kérnék csak, hogy győzd meg anyát, ne kelljen iskolába mennünk. – Jennifer bólintott.

- Ennyire rossz hely? – suttogta a levegőbe.

- Igen, és ha beteszed a lábad, te is rossz leszel, ezért vagyok én undok. – a húgom végig mért, majd könny futotta el a szemét, eldobta Missyt és rángatni kezdett.

- Kérlek! Kérlek, hagyd békén az én aranyos szeretett nővéremet! Szállj ki belőle gonosz szellem! – üvöltötte kétségbeesetten. Hirtelen átkaroltam, hagytam hadd, sírjon.

- Jennifer! Húgom! Én már nem tudok megváltozni, de magadat még megmentheted, és engem is attól, hogy tovább csírázzon bennem a rossz. Hogy teljesen kivirágozzon. Ha tövestül már nem is tudod kitépni, a szaporodását még megakadályozhatod. – Jennifer lassan megnyugodott.

- Hogy akadályozhatnám meg? Nővérkém? Hogyan? – kérdezte, könnyes szemmel. Letöröltem, az eltéved cseppeket, és egy csókot nyomtam húgom piros orcájára.

- Csak kérd meg anyát, hogy ne küldjön abba az istenverte pokolba! – Jennifer szaporán bólintgatott, majd megfogta Missyt és magához ölelte.

- Megkérem, Cory, megkérem. Bármit megteszek. – egy fél órácskát ültünk csendben az ágyon, a két testvér. A karom menedéket nyújtott Jennifernek, az én hátamon meg a paplan volt a biztos pont. Idegesen pislantgattunk az ajtómra. Mintha az ördög megjelenhetne, és kitéphetné kezemből Jennifert. A húgomat, akinek a közelsége megnyugtat. Ettől a gondolattól megborzongtam, és jobban összehúztam magamon a takarót. Aztán nemsokára lent ajtó nyikordult. A szívem majdnem kiugrott a helyéből. Még a lélegzetem is elakadt. A léptek közeledtek, fel a lépcsőn, az ajtónk elé érve megtorpantak. Jennifer hangtalanul sírni kezdett, és fejét a vállamba fúrta. A kilincs lassan lenyomódott, és az ajtó hihetetlenül lassan, nyikorogva kinyílt. Egy örökké valóságnak tűnt, még anya bedugta a fejét.

- Jézusom! Cory! Cory! Ne sikíts, nyugalom! Gyerekek! – észre sem vettem hogy sikítok. Jennifer kipattant az ölemből.

- Anya! Anya! – száguldott felé. Majd oda érve sírva belefúrta fejét anya hasába.

- Jézus isten! Mi ez a felbolydulás? – kérdezte rémülten. – Cory? Mi történt? Miért sikítottál? Jennifer miért sírsz? Mit csináltok itt este hétkor? – kipillantottam az ablakon. Már egészen sötét volt. Kétségbeesetten ültem ott magamba roskadva az ágyon. Jennifer anya hasában sírt anya pedig, rémülten nézett hol rám, hol a húgomra.

- Cory! – szólalt meg anya suttogva. – Hétfőn iskolába megyünk. – Most a húgomon volt a sor hogy felsikítson.

- Nem megyek iskolába! Nem iskolát soha! – üvöltötte, és sírva kirohant. Anya rémülten nézett rám. Én tanácstalanul ültem az ágyon.

- Cora! Ha megtudom, hogy közöd van a húgod idegességéhez, és iskola félelméhez. Akkor olyan büntetést képzelj, amilyet még életedben nem hallottál, és tapasztaltál! – nézett rám mérgesen. Nagyon nyeltem.

- Nem tudom, miről beszélsz, anya.

- Helyes!